Én is, mint a legtöbb anya, nyomon követem a gyermekem fejlődését. Utána nézek az interneten mennyi idősen mit kell tudnia. Így volt ez a mozgásfejlődéssel, és így van ez a beszéddel is. Szerencsére a fiam ebben a tekintetben a koránál fejlettebb, hiszen augusztusban töltötte a két évet, és gyönyörű hosszú mondatokban beszél. Ennek kapcsán úgy gondoltam, időről időre megosztom veletek azokat a cukiságokat, amiket mond, hátha más is olyan jókat derül majd rajta, mint mi.
A gyermekáldás csodája, illetve gyermekszülés képessége elvitathatatlan a nőktől. Egy ici-pici emberpalántát hordozni kilenc hónapig, majd életet adni neki az egyik legfantasztikusabb élmény, amiben az embernek része lehet. Mindegy, hogy császárral születik, vagy természetes úton, egyik sem jobb, vagy könnyebb a másiknál. Az pedig, hogy ezután ez a pici élőlény tőlünk függ, a mi gondoskodásunktól, a mi törődésünktől, nagyon nagy felelősséggel ruház fel.
Ennyi volt – mondja a fiam, amikor vége van a mesének, amit olvasok neki. Most én is ezt mondom, négy héttel az ovi kezdése után. Bárcsak ez is mese lenne, de annak is rossz. Ez a valóság, és nem épp szívderítő. Négy hét alatt elég sokat láttam, tapasztaltam ott, és köszönjük szépen, elég is volt.
Amikor még csak álmodoztam a gyerekről, mindig úgy képzeltem, minden reggel az arcomon mosollyal fogok felkelni, mert tudom, hogy ő itt van nekem. Konkrét terveim lesznek majd arról, mit játszunk együtt aznap. Örömmel szaladgálok vele az udvaron, izgatottan főzöm a kedvenceit, és lesem a pofiján elterülő fültől fülig mosolyt. Minden nap megyünk játszótérre és mindegy, mennyivel ügyetlenebb lesz a többinél, én le sem veszem majd büszke tekintetem róla.
Tinilányként, és még a húszas éveim elején is vékony voltam, aztán egy pajzsmirigy betegség következtében egyszer csak hízni kezdtem. Persze egy kisebbfajta sokként ért az egész, azt sem tudtam, milyen ruhákra váltsak, mi állna jól, mi az, ami előnytelen, és még sorolhatnám. Nem kertelek, hiszen az nem szokás a Retus nélkül oldalán, az egész önképem megváltozott, és az önbecsülésem odalett. Próbálom azóta is megtalálni önmagam ebben a megváltozott testben, és nem csak esztétikai okokból, hanem azért is, mert a súlytöbblet derékfájást és egyéb nehézségeket is előhozott. Természetesen a sportra is gondoltam, bár a lehetőségeim kissé korlátozottak, hiszen egy közel 3 éves nagyon eleven gyerkőc mellett kevés időm van erre. Azért hetente néhányszor 20-30 percre sikerül eljutnom az ellipszis trénerre, de úgy tűnik ez már kevés ehhez a 10-15 kg többletsúlyhoz.
Ezért is gondoltam valami jó kis fogyókúrára. Van már bevált diétám, egyszer majd arról is írok, az hosszabb időtartamú, és könnyebb is számomra, de most túl sok a családi ünnep az elkövetkező hónapokban, a bekuckózós évszakoknak pedig nem merek nekimenni ezzel a túlsúllyal. Így aztán, amikor a férjem szólt, hogy ő bizony belekezd a dán diétába, úgy döntöttem vele tartok. Egyrészt mert ő már többször lefogyott ezzel a módszerrel, másrészt pedig mert tudtam, ez csak 13 napot vesz el az életemből. Annyit pedig akár még féllábon is kibírok. (Ez elhamarkodott kijelentés volt részemről.)
Vannak kétségeim ezt a diétát illetően, meg azzal kapcsolatban is, bírni fogom-e egy majdnem 3 éves energiabomba mellett, aki nem enged 5 percre sem leülni, de azért nekiugrok.
Ha érdekel titeket, miként boldogultam vele, tartsatok velem, és mindjárt elmesélem.
(Naponta frissítem ezt a bejegyzést, hogy tényleg hiteles legyen, de csak az első hét nap után teszem közzé.)
Az, amitől tartottam, és amit oly sokszor hallottam már másoktól, hétfőn nálunk is bekövetkezett. De amiről olyan könnyű kívülállóként véleményt mondani, abban legalább olyan nehéz állást foglalni, ha benne vagyunk. Ez pedig a sír a fiam, mégis azt tanácsolja az óvónő, hogy menj ki.
Úgy gondoltam, rendhagyó témáról írok most. Egy filmről. Egy olyan filmről, ami évek óta nagy kedvencem, és mint ilyen, ezerszer láttam már. És bár anyaként még nem néztem újra, mégis tudom minden jelenetét, a zenét, az ikonikus mondatokat benne. Ez a film pedig az Édesek és mostohák címet viseli magyarul, angolul pedig Stepmom a címe. Aki ismeri, szereti, annak nem kell bemutatnom, miről szól, aki nem ismeri, annak írnék róla néhány szót. Sajnos spoiler nélkül nem lehet úgy bemutatni, hogy érthető legyen, miért pont erre esett a választásom. Tehát vigyázat, SPOILER!
Arra gondoltunk, indítunk egy rendszeresen jelentkező sorozatot, amelyben megosztjuk veletek azokat az érdekes dolgokat, gondolatokat, amelyekbe belefutottunk az utóbbi időkben. Hátha ti is érdekesnek találjátok őket! Ez a Merengő. Vágjunk is bele!
Angelina Balerina – Nemrég kaptunk egy halom könyvet egy ismerősömtől. Az ő gyerekei már nem olvassák és ránk gondoltak, amiért könyvmolyként végtelenül hálás vagyok. Köztük volt egy Angelina Balerina könyv is angolul. Nem hittem, hogy ez tetszene egy kisfiúnak, meglepő módon mégis ez volt az első, amit kért, hogy olvassak fel neki. És nem fogjátok elhinni, miért. Mert volt benne egy kép, ahol Angelina és Henry elvesznek sötét erdőben és két fénylő szemet vélnek látni. Persze az első gondolatuk az, hogy szörny (a nagy macska), pedig csak az őket kereső Luie bácsikájuk lámpásai. Azóta is nagy kedvenc ez a könyv nálunk, és büszkén mutogatja mindenkinek, hogy ebben bizony szörny van, aztán gyorsan mindenkit megnyugtat, hogy nem kell ám félni.
Én óvom, védem itt minden félelmetes dologtól, erre kiderül, hogy így is talál olyat, amitől félhet. Nagyot nevettem. Hogy miért szeretnek félni a kicsik?
Szörnykorszak – Az előző pont kapcsán, akkor folytatom is ugyanazzal a témával, mint mondtam, most épp abban a korszakban van a gyerkőcöm, amikor mindenütt szörnyeket lát, sőt, eljátssza, hogy ő maga is egy szörny. Nem néz szörnyes mesét, mégis az erdei séta alatt, fényes nappal a szobájában és úgy általában mindenütt is szörnyeket vél látni. Sokat gondolkodtam azon, hogyan kezeljem ezt. Csípőből elsőre azt mondanám neki, nincs ott semmiféle szörny, de én is voltam gyerek, és nekem is volt ilyen időszakom, amire még élénken emlékszem. Semmit nem segített rajtam a felnőttek tagadása. Úgyhogy úgy döntöttem, úszom az árral, és inkább félig viccesen, de elzavarjuk a szörnyeket. Ez úgy tűnik bevált. Még mindig mindenütt szörnyeket lát, de már mosolyog az egészen és mutatja, hogy majd ő ellátja a baját. Nem biztos, hogy ez egy jó módszer, de nála bevált. Ti hogyan kezelitek ezt a korszakot?
Kognitív képességek – Ha már a múltkor írtam a Momnesiaról, muszáj írnom egy szuper oldalról is, ahol a mentális képességeinket fejleszthetjük játékos formában. Nem mondom, hogy könnyed játékokról van szó, sok esetben stresszesebbek, mint egy állásinterjú, ugyanakkor nagyon hasznosak. Én időnként meglátogatom az oldalt, és játszom egy kicsit. És persze mindig rádöbbenek, mennyi területen lenne jó fejleszteni magam. Ha nektek is van kedvetek kipróbálni, kattintsatok IDE, és játsszatok!
Hála – A pszichológusok nem győzik hangsúlyozni, mennyire fontos a felnőttek és a gyerekek életében a hála megélése. Csökkenti a napi stresszt, a negatív érzelmeket és megtanít az élet naposabb oldalára koncentrálni.
Egyébként engem személyesen is sok nehéz időszakból kimentett az, amikor egy-egy nehéz nap után sorra vettem azt, mennyi jó dolog is történt velem a nehézségek mellett. Éppen ezért, amikor olyan egy éves körül volt a kisfiam, akkor vele is elkezdtem ezt. Különösen akkor vált ez számunkra fontossá, amikor később elindult a dackorszak, és nagyon nehéz volt elaltatni. Esti mese után megkérdezem tőle, mi volt a legjobb dolog aznap, és bár még elég szegényes a szókincse, de ha máshogyan nem is, hangutánzókkal elmeséli, aztán én is elmondom, én mi mindenért voltam hálás. Nálunk ez nagyon bejött, mert utána mindig megnyugszik és könnyebben elalszik. Nem is beszélve arról, hogy este pozitív gondolatokkal zárjuk a napot, mindegy mennyire volt hisztis, vagy nálam hányszor szakadt el a cérna aznap. Van nálatok is esti rituálé? Meséljetek, van bevált módszeretek az esti "nem akarok aludni" ellen?
Gyerekkoromban nagyon szerettem az ősz hangulatát. Emlékszem, örömmel jártam iskolába, reggel még pulcsiban vagy kabátban indultam útnak, haza pedig már csak pólóban mentem. A kissé csípős reggelek, a nap különleges, kissé narancsba hajló színe, az illatok... mind-mind már az elmúlást idézték, de a természet még annyi szépséget rejtett magában.
Manapság sajnos, ritka a valódi ősz, éppen ezért gondolok minden évben arra, mennyire fontos, hogy ebből a régi édes-bús őszi hangulatból átadjak valamit a fiamnak. Lehet, hogy mire ő felnő és apa lesz, már csak ezekre az emlékekre hagyatkozva mesélhet a gyerekeinek hasonlóról. Így aztán, akárcsak tavaly, Anya idén is ámokfutásba kezd!
Őszintén szólva azt gondoltam, hogy piszok nehéz lesz a beszoktatás. Még mindig nem vagyok meggyőződve teljesen az ellenkezőjéről, de eddig sokkal gördülékenyebben ment, mint én azt vártam.
Azt hiszem, mindenkinek vannak olyan ismerősei, akik bár a legjobb szándékkal, de folyton okoskodnak, tanácsokat osztogatnak, vagy időnként beszólnak. Az ember egy-egy ilyen hallatán azt se tudja, mit válaszoljon, annyira felkészületlenül éri, ezért összeszedtem párat, amikre így utólag már lenne frappáns válaszom. Ha eddig ezekkel még nem találkoztál, akkor azért, ha pedig neked is tele a hócipőd az ilyen beszólásokkal, akkor meg azért olvasd el!
Szeptember 6-án kezdtük meg az újdonsült ovis és anyukájának beszoktatását. Előtte pénteken volt az első szülői értekezlet, ahol elmondták a menetrendet, a csoport felépítéséről, napirendjéről beszéltek. Érdekes lesz megtapasztalni immáron szülőként azt a világot, amit egyszer gyerekként már átéltem, végigkísérni a fiamat ezen az úton, és remélni, hogy hasznos támasza, segítője tudok lenni.
Március végi nap volt, amikor fenekestül felfordult kicsiny kis életünk. Szokásos napi rutinunk zajlott, amikor jött a telefon, hogy megkaptuk álmaink lakását. Ott álltunk kis lakásunkban az oviba frissen beíratott másfél évessel, egy új lakás ígéretével és anya egyre őszülő fejével.
Nagyjából mindenki igényli, mégis rengetegen ekézik az egészet. Különösen a gyermektelen nők vagy az idősebb generáció szereti fennen hangoztatni erről a véleményét. Szerintük nincs szükség rá, mert anyáink idejében sem volt. Ez a mai anyukák heppje, mert lusták, vagy önzőek. Megszülik azt a kisgyereket, aztán meg panaszkodnak, milyen nehéz az életük. Pedig sokkal könnyebb manapság, mint régen, például nem kell pelenkát mosniuk (amiért őszintén mondom, mérhetetlenül hálás is vagyok). Főzniük se kell, ha nem akarnak, annyi helyről rendelhetnek. És a férjük se vár el tőlük annyi mindent, mint a régiektől.
Ezt hallgatva komolyan én is úgy érzem, mi a fene bajunk van nekünk? Az életünk egy valóra vált álom, a férjeink mind imádnak bennünket, akár főzünk, akár nem, nincsenek felénk elvárások! Nincs is más dolgunk egész nap, mint mosolygó pirospozsgás totyogókat ölelgetni és a játékaikat tologatni ide-oda! Vagy nem?
Viki a bécsi, Aliz pedig a Budapest környéki tapasztalatairól fog írni nektek.
© Retus nélkül, AllRightsReserved.
Designed by ScreenWritersArena
