Nagyjából mindenki igényli, mégis rengetegen ekézik az egészet. Különösen a gyermektelen nők vagy az idősebb generáció szereti fennen hangoztatni erről a véleményét. Szerintük nincs szükség rá, mert anyáink idejében sem volt. Ez a mai anyukák heppje, mert lusták, vagy önzőek. Megszülik azt a kisgyereket, aztán meg panaszkodnak, milyen nehéz az életük. Pedig sokkal könnyebb manapság, mint régen, például nem kell pelenkát mosniuk (amiért őszintén mondom, mérhetetlenül hálás is vagyok). Főzniük se kell, ha nem akarnak, annyi helyről rendelhetnek. És a férjük se vár el tőlük annyi mindent, mint a régiektől.
Ezt hallgatva komolyan én is úgy érzem, mi a fene bajunk van nekünk? Az életünk egy valóra vált álom, a férjeink mind imádnak bennünket, akár főzünk, akár nem, nincsenek felénk elvárások! Nincs is más dolgunk egész nap, mint mosolygó pirospozsgás totyogókat ölelgetni és a játékaikat tologatni ide-oda! Vagy nem?
Hát, nem!
Mai anyukaként azért szeretném megcáfolni az előzőeket. Belátom, sok olyan eszközünk van, ami megkönnyíti az életünket, de az élet nem csak a háztartás vezetéséből áll. A világ felpörgött. Vele együtt pedig a mi életünk is. Sokszor mi magunk sem tudjuk követni, mi mindent kellene csinálnunk, hol kellene lennünk, hogy le ne maradjunk magunkhoz képest. Emellett, ha szeretnénk még valaha az életünkben dolgozni, egy-két idegen nyelvet életben kellene tartanunk, holott lassan a fáradtságtól magyarul se tudunk beszélni. Nem beszélve arról, hogy amíg mi itthon "babázunk" (értsd túlélünk), addig a munkahelyünkön nem áll meg az élet, újabb irányvonalak jönnek, régiek mennek, és nem ártana azokkal sem lépést tartani. Különben hiába vesznek vissza, hamarosan újra a munkaerőpiacon találjuk magunkat. Pedig ahogy az egyik kedves rokonom fogalmazott, manapság nem engedhetik meg maguknak a családok, hogy csak a férfi dolgozzon. Szóval, gyerünk anyukám, eredj, dolgozz!
Emellett egyszerűen nincs segítségünk. Míg régen akár több generáció is együtt élt, így megoszlottak a feladatok a ház és a gyerekek körül, addig most mi vagyunk mindenre. Mert mi itthon vagyunk, "kitelik az időnkből", mondják sokan. Pedig abból az időből, amit "itthon töltünk" azért nem sok mindenre futja. És éppen ezért nem tudom elfogadni, amikor az idősebbek azt mondják, nekik nehezebb volt. Tényleg az volt? 0-24-ben otthon voltak a gyerekkel egyedül? Rohanni kellett mindenhova? Hogy időt spóroljanak, és ne kelljen 4-5 helyre menni a gyerekkel bevásárolni, bevásárlóközpontokba jártak, ahol annyi inger érte nem csak a gyerekeket, de bennünket, felnőtteket is, hogy hullafáradtan estünk haza utána? Ha nem értek oda a gyerekért az oviba/iskolába, volt kit megkérni, hogy menjen érte?
Szóval maradjunk annyiban, hogy régen volt segítség. A nagymamák aktívan besegítettek. Manapság meg vannak olyan nagymamák, akiket hatlovas hintóval se lehetne odarángatni a gyerekhez. Ha meg valóban rángatni kell őket, akkor meg inkább ne is jöjjenek, mert az olyan is! És vannak olyanok, akik távol élnek tőlünk, így aztán nem tudnak segíteni.
Barátokat is nehezebb találni. A régi kapcsolatok elkopnak. Nekem is vannak olyan barátaim, akik csak addig jöttek, amíg nem volt gyerek. És vannak olyanok is, akikkel hónapokig próbálunk egyeztetni, mikor is találkozzunk, mert nekik is, nekünk is be van osztva az időnk.
És akkor még jön az, amitől teljesen kiver a víz, amikor meghallom, hogy ne csak anya légy, de nő és feleség is! Megmondom őszintén, igavonó baromnak többször érzem magam, mint nőnek és feleségnek. Lótok-futok egész nap. De azért vigyázzak, mert ha a férjem másfelé kacsintgat, az az én hibám lesz. Hiszen igazán vigyázhatnék az alakomra, mert manapság nem csak annyit jegyeznek meg, hogy meghíztál egy kicsit, hanem egyenesen egészségtelen életet élsz, és felelőtlen vagy, ha nem vigyázol jobban magadra. És az a szegény férfi ott melletted ennél azért többet érdemel.
Folytathatnám még a sort az elvárásokkal, de nem teszem, mert azt hiszem a lényeg átjött. Semmivel sem könnyebb az életünk, mint anyáinké volt, csak más lett. Más kihívásokkal szembesülünk, más elvárásokat támasztanak elénk, és mások a körülmények. Mi pedig szeretnénk megőrizni mindeközben az ép(?) elménket. Arra kérünk titeket, kedves önjelölt kritikusok, értsetek meg bennünket, ahogyan ti is elvárjátok, hogy mi megértsünk benneteket.
Igenis, nekünk is kell néha egy kis csend. Szeretnénk mi is egy kicsit pihenni, felnőtt dolgokkal foglalkozni. Vagy akár beszélgetni másokkal egy kicsit anélkül, hogy mellettünk rohangálnának a gyerekek. Sőt, bevallom, nekem már annyi is elég lenne, hogy egyszer ne az ölemben a gyerekkel menjek a kétbetűs helyre. Számomra már ez is felérne az énidővel.
0 comments:
Megjegyzés küldése