A bölcsőde néhány évtizede még nem volt ilyen égető kérdés, és ennek kapcsán nem is mindenütt volt rá szükség. Mára már azonban sok szempontból fontos, hogy legyenek bölcsik. A nehéz anyagi helyzet a családokban és az anyák magukra hagyottsága is indokolja, hogy 3 éves kor alatt is elhelyezzük valahová a gyereket.
Nálunk mindkettőről szó volt, amikor úgy döntöttünk, a kisfiunk 2. születésnapja után keresünk egy helyet, ahová beadhatjuk. Engem nem várt vissza a munkahelyem, mivel elég speciális a végzettségem, egyetlen út volt csak, elindítani a saját vállalkozásomat. Segítségem nem volt, a szüleim távol élnek és anyukám tartósan beteg, anyósomék pedig már idősek, nem igazán tudnak kapcsolódni a gyerekhez. Így aztán el kellett gondolkodnunk, mi is jöhet szóba. A közelünkben volt egy családi napközi, gondoltuk, megpróbáljuk akkor azt.
Bár ne tettük volna.
A fiam nagyon barátságos, gyakorlatilag nincs olyan hely, ahonnan ne barátokkal és új telefonszámokkal jönnénk haza. Ezért azt gondoltuk, ezzel sem lesz baj. Az első beszélgetésünk a családi napközi vezetőjével nagyon megnyugtató volt. Elmondta, hogy náluk olyan a hangulat, mintha a nagyihoz vinnénk a gyereket. Abszolút kötődően nevelik a gyerekeket, cumit is vihet, nincs büntetés, ölelgetik egész nap a gyerekeket. Tavasztól őszig pedig a fákkal körülölelt udvaron töltik az egész napot, illetve mivel kis létszámmal működnek, a közeli erdőben is sokat kirándulnak. Azt hittem, ezzel megfogtam az Isten lábát!
Hamarosan megbeszéltünk egy időpontot, amikor személyesen is megnézhettük a helyet. Bevallom, egyszerre voltam nagyon izgatott és frusztrált. Egyrészt – vessetek meg nyugodtan, de – örültem, hogy végre egy kicsit újra felnőtt dolgokkal is foglalkozhatok, a gyerek is új barátokat talál, ugyanakkor meg rettegtem, mi lesz vele nélkülem, hiszen annyira anyás. Plusz eszméletlen a mozgásigénye, délelőtt 3,5 km séta, délután 7,5 és emellett egész nap pörög. Emiatt is szorongtam, vajon mit szólnak majd hozzá, tolerálják-e ezt a mozgékonyságot?
Az első látogatásunk jól sikerült, a délelőtti udvari időszakra mentünk, az én kis Hurrikánom azonnal körberohanta az udvart, néhány gyerek rögtön hozzá is csapódott. A nevelők kedvesek voltak, pozitívan nyilatkoztak a gyerekről, nem lesz itt baj, hamar beszokik. De az első reggelen, amikor már nem csak a kinti játékidőre mentünk, bebizonyosodott, mennyire nem lesz ez így. Egy új pedagógus fogadott bennünket, aki amint beléptünk, azonnal odapattant a gyerek elé, és el akarta venni a cumiját. Pedig szóltam előre, hogy visszük a cumit, mert ha szorong a gyerek, kell neki és azt mondták, viheti. Aztán megállt előtte, megfogta a két kezét, hogy ne nézelődjön, és elkezdte sorolni a szabályokat az akkor épp csak 2 éves gyerekemnek, aki nagy szemekkel pislogott rá. Totális lerohanásnak éreztem az egészet. Dolgoztam bölcsiben, tudtam, hogy ez így nagyon nem jó. Kötődés kellene a pedagógus és a gyerek között, hogy biztonságban érezze magát a gyerek, nem szabályok és erőszakos cumi elkobzás az első 2 percben. De egyből jött az önkontroll, ő a szakember, nem először csinálja, biztosan tudja, mit csinál. És ha a gyerek látja, hogy támogatóan viszonyulok a gondozóhoz, biztosan megnyugszik majd, és elfogadja a helyzetet.
De a furcsa helyzetek egyre csak jöttek, én meg egyre inkább elbizonytalanodtam. Például meg sem próbált vele kapcsolatot kiépíteni a pedagógus, nem ült le vele játszani, nem kérdezgette, nem beszélt hozzá. Ült a gyerekek mellett a földön vagy 5 percig, majd megkért, hogy figyeljek már én a gyerekekre egy kicsit, mert neki dolga lenne, a kollégája meg valami mást készít elő. Azt hittem elájulok, egyelőre be sem voltunk iratkozva, azt sem tudta ez a nő, ki vagyok, és kapásból rám bíz 7 gyereket, mert neki dolga van. Ez lenne a profi Csana, amiről a vezetője beszélt? Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, ide nem adom be a gyerekemet. Persze, hülye voltam, nem álltam fel azonnal és léptem le, maradtunk még egy órát. Amiben a következőket tapasztaltam.
Egy kislány sírt az anyukája után, aki tanítónő volt, és akkor már 2 hónapja visszament dolgozni. Nemhogy nem ölelték meg a szerencsétlent, hanem kiültették egyedül a folyosóra egy székre, hadd gondolkodjon, szabad-e hisztizni. Ha valaki hangoskodott a gyerekek közül, közölték vele, hogy azt csak kint szabad, amivel egyet is értettem. Csakhogy amint kimentünk, azonnal elkezdtek volna a gyerekek sikongatni, játszani, mire megállította őket, mondván, itt sem szabad hangoskodni, mert akkor azt hiszi, valami bajuk van. Nem bírtam magammal, és megkérdeztem, járt-e már iskolaudvar közelébe szünetben? A gyerekek így engedik ki a feszkót. Egy 2 éves gyereknek szerintem nincs ennyi önfegyelme, hogy egész nap a sarokba ülve csendben maradjon, vagy halkan csúszdázzon, kismotorozzon. És ha már kismotor, a gyerekek csak a betonplaccon és csak egy irányba motorozhattak, úgy hogy fel kellett állniuk egy vonalra, és a pedagógus elindította a versenyt... Még egyszer mondom, a versenyt! Mert a két éveseket muszáj megtanítani a versengésre. Aztán, amikor elindultak a gyerekek, hátat fordítva nekik leült egy padra és a nap felé fordította az arcát, mert most épp süt a nap és ezt szeretné kihasználni. Fogalma nem volt arról a következő 5 percben, ki mit csinál mögötte.
Amikor ezt megunta, közölte, hogy minden gyerek üljön le a padra, gyümölcsosztás következik. Még 10 perce sem voltunk kint az udvaron, de már üljenek le azok a gyerekek, akiknek eddig odabenn csendben és fegyelmezetten kellett ülniük. Hm...
Miután hazamentünk, átbeszéltem a dolgot a férjemmel, és úgy döntöttünk, azért mégis csak megpróbáljuk újra, hátha másnap másik pedagógus lesz ott, aki másként foglalkozik a gyerekkel. Meg aztán nekem ő az első gyerekem, lehet, hogy kissé túl kritikus vagyok a pedagógusokkal, mert nehéz másra bízni a gyereket. Hagytam magam meggyőzni, ez egybevágott a saját bizonytalanságommal, így nem volt vita.
Pechünkre azon a héten háromszor volt ugyanaz a gondozónő, a kisfiam meg egyre feszültebb lett. Sokszor rá sem ismertem. Ha énekeltek, ő sikított, ha le kellett ülni az udvaron, elrohant. Bármit kértek tőle, csak azért is az ellenkezőjét csinálta. Egy-két ott töltött óra után pedig kiborult és sírva fakadt. Ekkor mindig elindultunk haza, nem erőltettük tovább a dolgot. Többnyire hazáig sírt, aztán a délutáni alvásnál el sem akart engedni, sikítozott álmában és zokogott. Kezdett mindkettőnket nagyon durván megviselni a helyzet.
Ekkor jött a szuper ötlet, hogy apuka jöjjön a gyerekkel, mert bizonyára csak anyuka miatt viselkedik így. Ez, mondanom sem kell, nagyon jót tett az amúgy is megtépázott önbecsülésemnek. Így totálisan alkalmatlannak érezve magam mindenre, belementem. A férjem home office-ban volt, de azért elment a gyerekkel. Ő nem látta olyan problémásnak a viselkedését, kifogtak egy kedvesebb gondozónőt, és úgy jöttek haza, hogy sikeresnek látták a napot, és nemcsak ők, de a pedagógusok is. Másnap erre megkaptuk, hogy csak magához képest viselkedett jól, valójában még mindig nem illeszkedett be. Na bumm.
Egyébként azóta gondolkodom, mihez kellett volna beszoknia, mert hogy senki nem szólt hozzá semmit azon kívül, hogy korholták... Még az iskolás gyerek is a tanító néninek a kedvéért tanul, de ezektől a kicsiktől elvárjuk, hogy maguktól kedvet kapjanak a bölcsihez úgy, hogy csak a gyerekekkel lépnek kapcsolatba.
És akkor még nem is beszéltem a Csana furcsa szabályairól, minden játékkal, amit kivesz, levesz, kiönt, 3 percig kötelező játszania, majd összepakolnia. Ugyanez vonatkozik a trambulinra is, 3 percig kötelező benn maradni. Mert amúgy egy két éves érti is, mennyi az a három perc.
Egyébként voltak szép pillanatok is, például amikor egy kisfiú, aki egész nap morci volt, csak az én kisfiamra volt hajlandó mosolyogni, és követte mindenfelé. Vagy amikor együtt főzőcskéztek egy kislánnyal, és közösen labdáztak többen.
De azért hozzá kell tennem, hogy egyiknél se volt a közelben egyetlen gondozó sem. Sőt, egyszer, amikor már sokadjára az ölembe ült egy kisgyerek, megkaptam, hogy a gyerekek érzik, ki a szülő és ki csak gondozó, mert az ő ölükbe soha nem ül bele. Emellett pedig nekem pletyiztek a szülőkről az ott dolgozók. Egy kislányt ledagadtoztak, nekem pedig oda súgták, hogy a szüleik is ilyen nagydarabok. De ugyanígy végighallgattam azt is, melyik szülő idióta, mert bent hagyta a gyerekét aludni is, pedig ez nagyon nem így megy. Az i-re a pontot az tette fel, amikor a tulajdonos iskolás lányának a sulija bezárt a Covid miatt, erre megjelent még két másik osztálytársa a bölcsiben, majd ezek a nagyok az udvaron elzavarták a kicsiket az asztaluktól, mondván ez az övék. És ez mindenki szerint tök oké volt.
Végül egy végtelennek tűnő pokoli hét után közölték velem, hívnak egy pszichológust a gyerekemhez, mert olyan nagy a baj vele. Meg aztán nem beszél és ez sem normális kétévesen. Valamint az ő családias környezetükben nem biztos, hogy van helye a gyereknek. Addigra már bőven tudtam, hogy nem szeretném, hogy ott legyünk, de a férjem még ragaszkodott hozzá, hogy próbálkozzunk. A bölcsi részéről lekoptatásnak éreztem az egészet, és már csak azért is kíváncsi voltam rá, mire akarnak kilyukadni, ezért szóltam, hogy a családon belül is van két gyermekpszichológus, ezért ha nem probléma, az ő véleményüket is kikérem, de szívesen találkozom azzal is, akit ők ajánlanak. Ettől egy kicsit elakadt a lélegzetük és másnap már visszakoztak is, mégis csak megpróbálnák a gyerekkel a dolgot, de ezúttal hagyjam ott egyedül, hátha úgy menne a dolog. Na azt már nem!
Azért még megvártuk, mi lesz a vége a dolognak. Az ő pszichológusuk a csoportban szerette volna megnézni, hogyan viselkedik a többi gyerekkel, képes-e figyelni és hasonlók. Több mint egy órán át figyelte, beszélgetett vele és velem. Kikérdezett mindenről. Megkérte néhány dologra a kisfiamat, aki érdekes módon teljes nyugalommal teljesített minden kérést. És csak zárójelben jegyzem meg, előtte egy teljes hétig semmiféle foglalkozást nem tartottak a pedagógusok a gyerekeknek. Rajzeszközök nem is voltam a teremben, és amikor rákérdeztem szoktak-e ilyesmit csinálni, az volt a válasz, hogy persze. Kérdeztem, akkor lehetne-e valamikor, hátha az egy kicsit elvonná a gyerek figyelmét, mire az volt az egyik gondozó válasza, hogy ő nem tudja, hol tartják a ceruzákat, mert a csoportszobában nem találja. De azon a napon, amikor a pszichológus jött, három pedagógus és még a tulaj is megjelent, majd leültek nyomdázni. A gyakorlatlanságukról csak annyit, hogy fel sem tűrték a gyerekek pulcsijának ujját, így aztán mind nyakig nyomdásak lettek. De ez már csak a hab a tortán. A lényeg, hogy a szakember előtt mutogatni kellett, milyen szuper kis hely ez. A pszichológus meg is jegyezte, milyen jó kis hely ez, ahol ennyi felnőtt van ennyi gyerekre. És nem mellesleg a gyerek is jól viselkedett, mert egyrészt lefoglalták, másrészt végre valaki szeretettel is szólt hozzá, nem csak piszkálta.
Végül az lett a konklúzió, hogy a pszichológus szerint a világon semmi baja sincs a kisfiamnak. Viszont nem elég érett a bölcsire, ahogy szerinte a gyerekek 80 %-a sem az. Azt tanácsolta, ha tehetem, maradjak vele otthon, mert ugyan életkorának megfelelően érett, de a bölcsi nem hiányzik az életéből. Túlterhelődik az idegrendszere.
A pszichológussal való beszélgetés után felálltunk és eljöttünk, többé vissza sem tértünk. A férjem még elintézte az anyagiakat, és ennyi volt. Összességében olyan tapasztalat volt, amilyet a hátam közepére sem kívántam volna. Óriási csalódás az egész. Főként azért, mert én hiszek a kommunikációban, ezért már három nap után le szerettem volna ülni a tulajdonossal, hogy átbeszéljük az ott tapasztalt ellentmondásos helyzeteket. Erre végül telefonon került sor. És simán lepattintott. Próbáltam azzal a pedagógussal is beszélni, aki az első nap ott volt, elmondtam neki, mennyire fél tőle a kisfiam, erre tíz perc múlva odament a gyerekhez, megint két oldalt lefogva a karját, mert szerinte csak így érhető el, hogy az amúgy egy helyben álló két éves rá figyeljen, és közölte vele, hogy tudja, hogy fél tőle, de féljen is. Hát, köztünk szólva, nem ez a pedagógia csúcsa. Emellett van egy videófelvételem arról, ahogyan a karjánál fogva rángatja és húzza a földön a gyerekemet. Nem én voltam akkor ott vele, hanem a férjem, és tipikus pasi, előbb felvette videóra és csak utána mentette ki a gyereket a karmai közül.
Később beszélgettünk egy apukával, akinek az ikrei is odajártak három hónapig, és ő úgy fogalmazott, hogy ez a hely nem több, mint egy elfekvő. Ha nincs hová vinni a gyerekeket jó, de egyébként csak azért van, hogy a gondozók jól érezzék magukat. Nekik nem volt más lehetőségük annak idején, ezért adták be oda őket. Viszont ez alatt a három hónap alatt velük is ugyanazt csinálták, amit velünk. Sőt, a kisfia itt tanulta meg, hogy ő rossz gyerek és reménytelen eset.
Azóta, hogy utoljára ott jártunk, eltelt egy jó háromnegyed év, de ha a kisfiam meghallja az ovi vagy bölcsi szót, teljesen kikészül, kiabálni kezdi, hogy nem megy oda. A tulajdonos nő, tekintve, hogy egy utcában lakunk, egyszer megállított jópofizni, de erre nem voltam vevő. Nem kell eljátszanunk, hogy a felszínen milyen jóban vagyunk, miközben problémáink vannak egymással. Azt hiszem, még jó ideig nem tudom neki megbocsátani, hogy miatta a gyerekem besérült, és velem is azt éreztették, a világ legborzasztóbb anyukája vagyok. Sőt, kételkedni kezdtem a gyermekemben. Szerintem életemben nem sírtam összesen annyit, mint abban a másfél hétben.
0 comments:
Megjegyzés küldése