Szeptember 6-án kezdtük meg az újdonsült ovis és anyukájának beszoktatását. Előtte pénteken volt az első szülői értekezlet, ahol elmondták a menetrendet, a csoport felépítéséről, napirendjéről beszéltek. Érdekes lesz megtapasztalni immáron szülőként azt a világot, amit egyszer gyerekként már átéltem, végigkísérni a fiamat ezen az úton, és remélni, hogy hasznos támasza, segítője tudok lenni.
Elindultunk tehát hétfőn az oviba. Szerintem én izgatottabb voltam, mint a gyerek. Mondjuk az indulás se volt olyan egyszerű. Alapvetően nem szokott gond lenni az indulással, az öltözéssel, a cipővel, de ezen a reggelen naná, hogy nem akarta azt a cipőt felvenni, amit én akartam ráadni. Naná, hogy lassabban ment minden. Én meg egyre jobban féltem, hogy elkésünk. Utálok késni, és nem szeretem azt se, ha valaki hozzánk jön, és késik. Nálam nem elfogadható a "divatos késés" . Gyerekkel ezt a dolgot sajnos nem mindig tudom tartani, én is kések, de amikor fontos időben érkezni, inkább sokkal-sokkal hamarabb indulok el. Úgy éreztem késésben vagyunk, noha volt még 40 percünk. Végül 10 perccel hamarabb értünk oda az oviba. Ráértünk apától elköszönni, ő ugyanis nem jöhetett be velünk, a Covid miatti kötelező maszkviselés és létszámkorlát, és ilyesmi miatt.
Mi pedig beléptünk az ajtón, az én kezemben szatyorban a váltó ruhái, az ő kezében pedig a csomag pelenka. Látszólag magabiztosan, de számomra hasonló izgatottsággal, mint anno, mikor én mentem év elején suliba. A kisember érzéseit nem tudom, mert még nem tudja elmondani. De beszéltünk róla, várta is, emlegette is.
Miután átvettük a kis cipőcskéjét a csoportszobába mentünk. Azt gondoltam, majd kis félénken, a lábam mellett ácsorogva, noszogatva fogja felfedezni a szobát. Ehhez képest meglátott egy kisautót, és olyan magabiztos léptekkel indult el, mintha fél éve oda járna. Még össze is nevettünk az óvónővel, hogy milyen céltudatos. Persze a következő pillanatban anyának is menni kellett, megnézni az új autót. Kellett azért a biztonság. De az első léptei igen határozottak voltak. És én végtelenül büszke is vagyok rá ezért. Az én nagy, óvodás fiamra.
Első nap fél órát vagyunk a csoportban, ismerkedni az óvónőkkel, a játékokkal, a gyerekekkel. Második napon ezt növeljük egy órára, az azt követő napokon pedig már több órát leszünk ott ebédig. Ez az első szakasz. Majd a második szakaszban kezdjük el, hogy magára hagyom a csoportban eleinte rövidebb, majd hosszabb időre, és majd csak a harmadik szakaszban, amikor ő is készen áll rá (ezt külön kihangsúlyozták az értekezleten), akkor próbálkozunk az ott alvással. Kíváncsian várom ezt az utazást. Hogyan veszi az első akadályokat. Ha titeket is érdekel, tartsatok velünk!
0 comments:
Megjegyzés küldése