Őszintén szólva azt gondoltam, hogy piszok nehéz lesz a beszoktatás. Még mindig nem vagyok meggyőződve teljesen az ellenkezőjéről, de eddig sokkal gördülékenyebben ment, mint én azt vártam.
Az első nap, és tulajdonképpen az egész első hét az ismerkedésről szólt. Mi ismerkedtünk az óvó nénikkel, ők velünk. Néha voltak kínos percek a nyelvi korlátok miatt, de ez remélem, hogy idővel javulni fog. Próbáltak volna kapcsolódni a fiamhoz, de szegénykém csak nézett a nagy kerek szemeivel, amikor németül beszéltek hozzá, és volt olyan is, amikor óvó néni nem értette, mit mond az én kicsi kincsem, így kínos vigyort kapott válaszként.
Őszintén megmondom, nem tudom, milyen taktikát kövessek. Ezért úgy döntöttem, hogy amikor kell, akkor kvázi fordítok, de egyébként hagyom, hadd ismerkedjenek, mert hiszen nem leszek ott mindig, hogy fordítsak. Meg kell tanulniuk megérteni egymást. A másik, amit úgy döntöttem, alkalmazni fogok, hogy megpróbálom nem árnyékként követni a fiam, és buzdítani, noszogatni fogom, hogy menjen, fedezze fel egyedül a játékokat, játsszon a többi gyerekkel. Ott vagyok, nyilván, de csak mint egy statikus pont.
Egyik reggel már nyolcra mentünk, így ott reggelizett. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog ott enni. És ha lehet ilyet mondani, majdnem elolvadtam a büszkeségtől. Egyrészt annyira cuki volt, ahogy ott ült a mini asztalnál a mini széken, és olyan nagyosan reggelizett, és ivott vizet, hogy majdnem elolvadtam, másrészt kicsit ciki volt, mert adtak egy fürt szőlőt is, és hát az én kis drágám úgy gondolta, hogy az mind neki jár. Na akkor azért szóltam neki, hogy másnak is hagyjon. De ezen kívül szuperül ment a reggelizős nap is.
A negyedik napon volt az első olyan próbálkozás, hogy kimentem a csoportszobából. Ebben az óvónő tanácsát követve szóltam a fiamnak, hogy kimegyek kicsit, amit ő zokszó nélkül tudomásul vett, és játszott tovább. Ezen nagyon meglepődtem. Mert az odáig oké, hogy ha ott vagyok, elmegy felfedezni, mert tudja, hogy ott vagyok. De azt gondoltam, az első ilyen, hogy anya kimegy, hatalmas sírásba fog fulladni. Nos, nem így lett, és én nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy sírjak rajta. De ez csak tíz perc volt.
Az ötödik napon, mivel előzőleg olyan szépen elmaradt, míg kimentem, úgy döntöttünk az óvónővel közösen, hogy megpróbáljuk, majdnem az egész órát. Így tíz perc után, újra kimentem, amit szintén nyugodtan vett tudomásul. Én is nyugodtabb voltam, nem aggódtam. Egy másik anyukával, egészen jót beszélgettünk, míg vártuk, hogy leteljen az idő. De aztán jött az óvónő, és mondta, hogy sírt a kisember, és inkább menjek érte, hogy a hétvégét ne ilyen nagy traumával kezdje. Azt mondta, hogy engedte magát vigasztalni, ami jó, mert sok gyerek azt se engedi. Amikor pedig érte mentem ott ült az óvó néni ölében, számomra egyértelműen végtelenül szomorúan. Amikor pedig meglátott olyan szívszaggató sírásba kezdett, és borult a nyakamba, hogy kedvem lett volna vele sírni. Majd' megszakadt a szívem. Kimentünk a szobából, és addig ringattam, vigasztaltam, duruzsoltam neki, míg megnyugodott. Ennek ellenére, úgy látom, még szeretne menni, emlegeti, nem élte meg rossz élményként. És ez tulajdonképpen jó.
Így szép lassan átvezetjük az első fázisból a másodikba, amikor is egyre több időt fog egyedül eltölteni ott. Aztán majd következik a harmadik fázis, az ott alvás. De az még odébb van.
Addig is kíváncsian várjuk a következő hetet, mit tartogat számunkra.
0 comments:
Megjegyzés küldése