Ennyi volt – mondja a fiam, amikor vége van a mesének, amit olvasok neki. Most én is ezt mondom, négy héttel az ovi kezdése után. Bárcsak ez is mese lenne, de annak is rossz. Ez a valóság, és nem épp szívderítő. Négy hét alatt elég sokat láttam, tapasztaltam ott, és köszönjük szépen, elég is volt.
Az első sírva bent hagyásos 10 perc után, melyről A második hét bejegyzéseiben olvashattok, egyetlen pillanatra sem mozdulhattam el a fiam mellől az óvodában, ami engem nem zavar, mert itthon is így létezünk, legfeljebb azért, mert ott pont azt kellett volna megtanulnia, hogy kicsit elengedjen, felfedezze a környezetét, és bízzon abban, hogy anya visszamegy érte. És ez nem sikerült. Nem sikerült megszoknia az óvodát, ezért négy hét után úgy döntött a családi kupaktanács, hogy feladjuk, és elfogadjuk, miszerint a mi gyerekünk egyszerűen még nem áll készen arra, hogy egy ekkora közösség tagja legyen. Ebben segített egy gyerekpszichológus véleménye is, illetve az óvodai tapasztalatok is, melyek nem voltak minden esetben pozitívak. Sőt! És mivel mi egy szókimondó blogot írunk, így kerek perec kijelentem, hogy nem tetszett az, amit óvoda címén láttam, és nem tetszett a magukat óvónőnek nevező nevelők hozzáállása sem. És itt nem csak arról van szó, hogy konkrétan a mi beszoktatásunkat nem segítették, melynek részletesebb leírását A harmadik hét című bejegyzésben olvashatjátok, hanem arról is, hogyan bántak más gyerekekkel, illetve hogyan nem bántak. Nem tudom, milyen elv az, ahol az ajtón belépő gyereket, aki ugyan oda jár x hónapja, tehát már beszokott, mégis sír az anyukája után, egyszerűen ignorálják, mondván ha vigasztalni kezdik, rosszabb lesz. És ezt nekem mondja az óvónő, mint aki magyarázza a bizonyítványát. Az utóbbi napokban mindennapos volt ez a jelenet.
Ugyanígy nem tudok azzal a hozzáállással sem mit kezdeni, amikor az egyik óvónő egyetlen szem kislánnyal énekelget egy toniebox mellett, a másik játszik 2-3 gyerekkel, a többiek meg kábé csinálnak, amit akarnak. Kérdem én, nem lehetne többeket bevonni az éneklésbe, vagy a játékba? Sokszor csak lézengtek ezek a gyerekek a csoportban, nem lelvén a helyüket. Semmi irányított tevékenységet nem láttam. Ellenben nagyon fontos volt, hogy ha kiszórták az építőt a gyerekek, akkor óvónéni pakolja össze, mert jaj, kupi van, de az utcáról beesve reggeli előtt kezet mosni már nem volt ilyen fontos. Ugyanígy fontos volt megbeszélni a hétvégi élményeket egymással, ahelyett, hogy a gyerekekkel játszottak volna.
Hiába próbáltam jelezni, hogy az én fiamnak több figyelem kell, mintha meg se hallották volna. A szemem láttára ignorálta egyik alkalommal, amikor a kis bátortalan szentemet rábeszéltem, kérje el a nyomdát. Háromszor kérte, még csak rá sem nézett. Hozzám egész idő alatt nem szólt, nem is azért voltam ott, de a fiam társaságát nem kereste, nem úgy tűnt, mint aki kapcsolódni akar. Aztán csodálkozott, hogy nem tudja megvigasztalni. Én nem csodálkozom. Ebben a korban fontos a kötődés, hogy valakiben bízzanak. Nem az óvodához szoknak, hanem az óvónőhöz. És ennek kialakításához én, mint szülő egyedül marha kevés vagyok.
A sok hetes próbálkozás vége az lett, hogy mézes-mázos mosoly mögé bújtatva, de kvázi kiraktak minket onnan, mondván nem megy, ne erőltessük, mert mégsem játszóház ez. Majd néhány hónap múlva próbálkozzunk újra. Félreértés ne essék, nem bánom, hogy vége van, érlelődött már ez a döntés, ha ők nem kezdeményezik, én tettem volna. Csak az egész hozzáállás az, ami zavar, magunkra voltunk hagyva, ha beszokik jó, ha nem, akkor úgy is jó. A közöny, ahogy viszonyult az egyik óvónő a gyerekekhez, meg úgy mindenhez. Ordított róla, hogy neki ez egy munkahely, nem szereti, főleg nem élvezi, és ugyan hagyjuk már békén. Apróságokon mérgelődött, ignorálta a gyerekeket, és hiába volt a mézes-mázos mosoly, durva volt.
Kicsit úgy érzem magam, mint amikor megnézel egy filmet, amit mindenki dicsér, te meg alig várod, hogy vége legyen, és nem is érted, mi ez a nagy felhajtás körülötte, mert nem is jó. Valahogy így vagyok most az ovival. Azt, hogy a fiam egészen pontosan mit érez, nem tudom, hiszen még nem tudja elmondani. Csak azt mondja, "nem akarok óvodába menni". Illetve szó szerint belebetegedett ebbe a kalandba. Tudom, közösségbe kerüléskor sok gyerek lesz beteg. Ő is összeszedett valami orrfolyós nyavalyát. Egy hétig ez volt, aztán hétvégére rosszabbodott, aztán három napi láz következett. Mindezek mellé még jobban ragaszkodik, nyűgös. Nyáron volt hasonló megfázása, 5-6 nap alatt elmúlt. Ezzel most két hete küzdünk már. És ebben szerepe van az óvoda okozta lelki tehernek is, mert hiszem azt, hogy ha a lélek nincs rendben, a test se lesz. Így tehát most a testi – lelki gyógyulásra összpontosítunk. Az pedig, hogy a későbbiekben hogyan lesz, még képlékeny. Egyelőre maradok vele itthon, mert semmi más nem ér annyit, mint a gyermekem lelki egészsége, és nem azért választott engem az anyukájának, hogy gyötörjem, hanem hogy megvédjem. Majd gyötri az élet még éppen eleget, nem kell ezt ilyen korán kezdeni, és főleg nem nekem.
Arról pedig, hogy milyen hasznos tanácsokkal látott el a pszichológus, egy másik bejegyzésben mesélek majd nektek Alizzal együtt.
0 comments:
Megjegyzés küldése