Elérkeztünk immáron a harmadik héthez. A második hét katasztrofális kezdése után ugyanott állunk, mint ahol a legelső hét harmadik napján. Kidobtunk nagyjából két hétnyi munkát a kukába.
Semmire se haladtunk, és tulajdonképpen semmi említésre méltó nem történt az elmúlt héten. Már nem sírva megyünk be a csoportszobába, ami egyfajta haladásnak tekinthető, de továbbra sem hajlandó egy méternél messzebbre eltávolodni tőlem a fiam. Alapból nem az a laza gyerek, aki felderíti a környezetet. Persze, kíváncsi, fel is derít, de mindig mondja, "anya is jöjjön!". Ha nem megyek, ő se megy, sír. Így megyek. Mert legalább a játékokkal ismerkedjen meg, szokja a környezetet, ha már az óvónőkkel olyan nehézkes a dolog. Mert az. És itt nem elsősorban a nyelvi nehézségre gondolok. Igen, az sem egyszerű, amikor kommunikálnának, de egyik se érti a másikat, és kínos vigyorba torkollik minden kérdés, kérés. Hanem azzal van a gond, hogy sokszor úgy látom, nem is igazán akarnak közeledni a fiamhoz, megpróbálni megismerni, kicsit a bizalmába férkőzni, vagy akár engem megkérdezni, hogyan lehetne hozzá közel kerülni. Csak elmondják, hogy minden évben van egy ilyen gyerek, akinek nehezen megy a beszokás. Ennyi. Ezzel el van intézve. Én meg egyre dühösebb és elkeseredettebb vagyok. Nem tudom, hogy mit csináljak. Úgy érzem egy csónakban evezünk, vagy legalábbis eveznénk, de míg én vért izzadok, ők vagy lazsálnak, vagy a másik irányba eveznek. És ez így nem megy. Értem én, hogy nekik több gyerekre kell figyelni, de így például hogy akarja megnyugtatni? Hiába járunk oda harmadik hete, vadidegenek a fiam számára. Egy-két kósza próbálkozás, nem megy, és ott is hagynak minket. Miközben pontosan látom, hol vannak azok a pillanatok, amikor odajöhetne hozzánk is ismerkedni. Ennyi idő alatt igazán leeshetett volna már nekik, hogy az én fiam kicsit több odafigyelést igényel.
Másrészt ott motoszkál bennem, hogy ha már most ennyire nem veszik a fáradtságot, hogy a fiammal valamilyen kapcsolatot kiépítsenek, akkor mi lesz később? Eltelik úgy a délelőtt, hogy rá se néznek? Hogy nem veszik észre, ha bekakilt? Hogy evett-e eleget? Hogy bántotta-e valaki? Rájuk bízhatom így nyugodt szívvel a gyerekemet? Lesz-e akkor elég türelmük, ha nyűgösebb lesz, ha nem megy majd az alvás?
Tudom, hogy ott van a háttérben az a dolog is, hogy két éve itthon van velem, osztatlan figyelmemet élvezi, és valószínűleg nem áll még készen ő erre az óvodára. De ennek ellenére azt mondom, ha az óvónők kicsit jobban odatennék magukat, akkor akár élvezhetné is az óvodát. Mert az, hogy én voltam vele itthon nyilván nem azt jelenti, hogy nem találkoztunk más emberekkel. Nem remeték vagyunk. És bizony engem is meglepett néha, amikor számára szimpatikus emberekkel milyen sokáig eljátszott nélkülem. Tehát működhetne is a dolog, de valahol mégis kisiklik.
0 comments:
Megjegyzés küldése