Ennyi volt – mondja a fiam, amikor vége van a mesének, amit olvasok neki. Most én is ezt mondom, négy héttel az ovi kezdése után. Bárcsak ez is mese lenne, de annak is rossz. Ez a valóság, és nem épp szívderítő. Négy hét alatt elég sokat láttam, tapasztaltam ott, és köszönjük szépen, elég is volt.
Az, amitől tartottam, és amit oly sokszor hallottam már másoktól, hétfőn nálunk is bekövetkezett. De amiről olyan könnyű kívülállóként véleményt mondani, abban legalább olyan nehéz állást foglalni, ha benne vagyunk. Ez pedig a sír a fiam, mégis azt tanácsolja az óvónő, hogy menj ki.
Őszintén szólva azt gondoltam, hogy piszok nehéz lesz a beszoktatás. Még mindig nem vagyok meggyőződve teljesen az ellenkezőjéről, de eddig sokkal gördülékenyebben ment, mint én azt vártam.
Szeptember 6-án kezdtük meg az újdonsült ovis és anyukájának beszoktatását. Előtte pénteken volt az első szülői értekezlet, ahol elmondták a menetrendet, a csoport felépítéséről, napirendjéről beszéltek. Érdekes lesz megtapasztalni immáron szülőként azt a világot, amit egyszer gyerekként már átéltem, végigkísérni a fiamat ezen az úton, és remélni, hogy hasznos támasza, segítője tudok lenni.
Március végi nap volt, amikor fenekestül felfordult kicsiny kis életünk. Szokásos napi rutinunk zajlott, amikor jött a telefon, hogy megkaptuk álmaink lakását. Ott álltunk kis lakásunkban az oviba frissen beíratott másfél évessel, egy új lakás ígéretével és anya egyre őszülő fejével.
Egyszerre várjuk és rettegünk tőle, hiszen fontos mérföldkő gyermek és szülő életében is az óvodai beszoktatás. Anyaként tele vagyok szorongással, vajon hogy viseli majd a fiam az elválást, a sok új szabályt, az új környezetet? Kedves lesz hozzá az óvó néni, megérti majd azt a mérhetetlen mozgásigényét, ami miatt sokszor nem tud megülni a fenekén? Szeretni fogják a többiek? Sokat sír majd az elején? És én hogyan tudok elég kemény maradni, hogy ne lássa, mennyire megvisel az egész?
Sokáig lehetne még folytatni a sort, mennyi szorongással jár ez egy anya számára, de most nem teszem, hiszen – bár felnőttként engem is megvisel – sokkal hangsúlyosabb az, amit egy gyermek él át, amikor kilép az otthona megszokott, biztonságot árasztó falai közül és egy egészen más közegben kezd el szocializálódni.
Éppen ezért arra gondoltam, meghívom egy virtuális kávéra az egyik kedves pszichológus ismerősömet, Dobosné Bús Ágnest, adjon pár tanácsot, hogyan tudnám mindkettőnk számára megkönnyíteni ezt az időszakot?
Ahogy a bemutatkozásban írtuk, én Bécsben élek a férjemmel immáron hetedik éve. Gyönyörű város, és sorozatban nyeri a Világ legélhetőbb városa címet. Nem véletlenül. Bár úgy tudom, idén pont nem nyerte meg, nagyrészt a Covid miatti felfordulás miatt. Szóval ennek a gyönyörű városnak egy kevésbé gyönyörű szegletében, piciny lakásunkban fogant meg kis Manócskánk 2,5 évvel ezelőtt.
Retus nélkül semmi sem olyan tökéletes, mint ahogyan azt a mai világban láttatni szeretnénk. Minden tökéletlenségünk jól látható. Az összes szeplő, minden aprócska ránc, a szem alatti karikák... semmi sem marad elrejtve.
Így van ez ebben az Anya blogban is. Nem titkoljuk, mennyire nehéz néha az élet a legnagyobb kincseinkkel. Nem áltatjuk sem magunkat, sem titeket azzal, hogy gyerekkel az élet csupa móka és kacagás. Természetesen az is van benne, de sok-sok küszködés, nehézség, tanácstalanság is. Erről szól a Retus Nélkül.
Meg még sok minden másról, a fontosabb kérdésekről szakembereket kérdezünk meg, könyveket ajánlunk, megmutatjuk, hogyan főzünk mi és bemutatunk más anyákat, sorsokat is.
Viki a bécsi, Aliz pedig a Budapest környéki tapasztalatairól fog írni nektek.
© Retus nélkül, AllRightsReserved.
Designed by ScreenWritersArena
