Úgy gondoltam, rendhagyó témáról írok most. Egy filmről. Egy olyan filmről, ami évek óta nagy kedvencem, és mint ilyen, ezerszer láttam már. És bár anyaként még nem néztem újra, mégis tudom minden jelenetét, a zenét, az ikonikus mondatokat benne. Ez a film pedig az Édesek és mostohák címet viseli magyarul, angolul pedig Stepmom a címe. Aki ismeri, szereti, annak nem kell bemutatnom, miről szól, aki nem ismeri, annak írnék róla néhány szót. Sajnos spoiler nélkül nem lehet úgy bemutatni, hogy érthető legyen, miért pont erre esett a választásom. Tehát vigyázat, SPOILER!
A történet egy mozaikcsaládról szól, ahol az anya (Susan Sarandon) és az apa (Ed Harris) elváltak, és az anyánál maradt a két gyerek, a 12 éves Ana, és 5 – 6 éves Ben. Az apának lesz egy új kapcsolata, egy karrierista fotós (Julia Roberts). Innen indulunk, és innen vezet végig minket a film oda, hogy hogyan tud ez az öt ember megbékélni egymással, és a helyzetükkel. Azon túl, hogy zseniálisak a színészek, maga történet is jól fel van építve. Kiderül, hogy az anya rákos, és nem sok ideje van hátra, de nem szereti volt férje új barátnőjére bízni a gyerekeit, mert a nő finoman szólva sem anya-típus. Karrierista, szétszórt, nem érti a gyerekek nyelvét. Van is ebből sok-sok konfliktus. Van egy pont, amikor kiderül a titok a betegségről, merthogy az anya addig próbálja titkolni, amíg lehet, és ez az a pont, ahonnan elkezdenek máshogy hozzá állni a dolgokhoz, és már nem csak bántani akarják egymást. Az anya belátja azt, hogy szüksége van segítségre, a barátnő pedig igyekszik jobban beilleszkedni a családba. És ez, amikor ez a két nő a harc helyett szövetséget köt egymással, az nagyon meghatározó.
Maga a film 1998-as, én néhány évvel később láttam a tévében, tinédzserként. Rögtön kedvenc lett, meg is néztem jó sokszor. Már akkor nagyon megérintett a történet, a mondanivaló. Szerintem ha egy film jó, és időnként vissza-visszatér az ember hozzá, akkor az addigi tapasztalatai befolyásolják a filmhez, karakterekhez, történethez, mondanivalóhoz a viszonyát. Én is mindig más szemmel néztem erre a filmre. Aztán az élet úgy hozta, hogy elég hamar megtapasztalhattam közeli hozzátartozó elvesztését, és onnantól kezdve megint más szemmel néztem rá. Akkor már jobban éreztem az elvesztés fájdalmát, de még mindig inkább a gyerekek szemén keresztül. Most viszont, hogy anya lettem, és a kisfiam huncutságban, cukiságban, sőt, még a nevében is hasonlít Ben-re, már látom az anya szemüvegén keresztül is. Látom azt, hogy mekkora lelki erő kell ahhoz, hogy másra bízd a gyereked, hogy nem fogod látni felnőni, nem leszel ott, amikor leérettségizik, megnősül, nem láthatod az unokáidat. Viszont az a nő, a férjed új felesége ő igen. Ő ott lesz. Ő megélheti azokat a pillanatokat, amelyeket neked kellene. Hozzá fordulnak majd tanácsért, támogatásért, mert te már nem leszel. És anyaként ebbe belegondolni több, mint ijesztő. Hogy az a kisember, akit én mindenkinél jobban szeretek, felnőne úgy, hogy talán nem is emlékszik rám, félelemmel tölt el. Meg tudom érteni, miért haragszik arra, aki a helyébe akar lépni, és csak csodálni tudom, amiért ezt ilyen eleganciával kezeli, és hogy mindennek ellenére el tudja fogadni, mint új családtagot, mint lehetséges anyát a gyermekei jövőjében. Hihetetlen lelki erő kell ehhez. Nem is tudom, hogy én képes lennék – e erre.
"Az enyém a múltjuk, tiéd lehet a jövőjük."
0 comments:
Megjegyzés küldése