Amikor még csak álmodoztam a gyerekről, mindig úgy képzeltem, minden reggel az arcomon mosollyal fogok felkelni, mert tudom, hogy ő itt van nekem. Konkrét terveim lesznek majd arról, mit játszunk együtt aznap. Örömmel szaladgálok vele az udvaron, izgatottan főzöm a kedvenceit, és lesem a pofiján elterülő fültől fülig mosolyt. Minden nap megyünk játszótérre és mindegy, mennyivel ügyetlenebb lesz a többinél, én le sem veszem majd büszke tekintetem róla.
Aztán megszületett, és az első hetek minden nehézségükkel együtt éppen így indultak. Reggelente – mindegy milyen keveset aludtam éjjel –, úgy ébredtem, hogy alig akartam elhinni, hogy ekkora csoda történt velem, anyukája lehetek egy fantasztikus kisfiúnak. De aztán jött a hasfájás, a látszólag ok nélküli sírások, az, hogy nem tudott szopizni és minden etetés után még fejnem is kellett. Majd a szeparációs szorongás, az önállósodás, a balesetveszélyes mutatványok, és szép lassan elfáradtam. De borzasztóan! Sokszor azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Persze, sok szép pillanat is volt ebben, de alapvetően a folyamatos fáradtság, az egész napos rohanás, a segítség hiánya kiölte belőlem ezt a meseszerű hollywoodi filmbe illő érzések elképzelését.
Viszont azt nem szerettem volna, ha a gyerkőcömnek olyan emlékei maradnak az anyukájáról, hogy az folyton fáradt volt és türelmetlen. Ezért úgy döntöttem, időnként sutba dobok mindent, nem mosok, nem főzök, nem takarítok, hanem megélem a pillanatot vele.
Ilyen volt az, amikor márciusban még utoljára hóesésre ébredtünk, és azon nyomban rohantunk a teraszra, hogy kiélvezzük. Aztán még reggeli és minden egyéb előtt felkaptuk a nagykabátunkat, kesztyűt húztunk és rohantunk szánkózni! A hó ahogy leesett, neki is állt olvadni, de azért még 2-3 kört tudtunk menni az utcában a szánkóval. A kisfiam nagyon boldog volt, én nem különben, jóllehet, mindenki furcsán nézett ránk, ahogy hófolttól hófoltig húzgálom a gyereket.
Ugyanez a helyzet az esővel. Amikor kislány voltam, anyukám mindig behívott, ha esett az eső. Az ablakból figyeltem a szomszédfiúkat, akik esőkabátban ugráltak a pocsolyákba. Sokszor voltam beteg gyerekkoromban, így érthető volt anyukám döntése, de mivel a fiam nagyon jól bírja a hűvös időt és imádja az esőt, rendszeresen rohanunk esőben pocsolyázni! Mindketten felhúzzuk a gumicsizmánkat és rohanunk pocsolyáról pocsolyára! Hatalmas élmény!
És ha már eső. A nyáron épp egy nem túl vidám pillanatban elkapott bennünket egy nagyon durva vihar. Épp az apartmanunk felé tartottunk, amikor hirtelen minden fénybe borult, akkorát villámlott. A kisfiam nagyon megijedt, az eső is egyre sűrűbben esett, a szállásunk meg marha messze volt még. A kezemben 2-3 szatyor, esélytelen, hogy azokat és a gyereket is fogva rohanjunk el addig. Ezért miután megnyugtattam egy kicsit, elmeséltem neki, mekkora buli egy ilyen nyári vihar. Milyen klassz, hogy felfrissülünk, de nem fázunk meg, mert az eső sem hideg. Szóval most megfogjuk egymás kezét és rohanunk egy hatalmas nagyot az esőben. És hogy ő is átérezze ezt az életérzést, párszor megpördültünk az esőben. Úgy a harmadik pördülésre már ő is nevetett. Aztán sikoltozva, nevetgélve iramodtunk neki a távnak. Ha neki nem is marad meg ez az élmény, én egész életemben emlékezni fogok rá, hogy úgy nevetgéltünk és futottunk csuromvizesen, mintha ennél jobb dolog nem is lenne az életben. És a végére már annyira jól éreztük magunkat, hogy a villámlás és égzengés sem tudott ebben megakasztani bennünket.
Alvás utánra is van egy visszatérő játékunk, ami mindig azzal kezdődik, hogy hullafáradtan bezuhanok az immár kipihent gyerkőc mellé, aki máris készen áll az újabb rohangálásra és ugrálásra. Én viszont, mivel végigpörgöm az alvásidőt, majd összeesem. Így aztán engem ébresztget viccesen, minden olyan játékát megszólaltatja, ami zenél, zörög vagy csörög. Én pedig ijedten ébredezem. Aztán szép lassan eljutunk a rendőr szirénáig. Akkor aztán már ő is bemenekül hozzám. Házikóágya van, ezért a felső lécekre feldobunk egy hatalmas ágytakarót, az ajtónyílásba beteszünk egy párnát, és kész is a bunker. Hihetetlenül bele tudja élni magát! Kikémlelünk a takaró alól, ha tiszta a terep, ő kimegy, de aztán csak megnyomja újra a szirénát, és az egész kezdődik elölről. Órákig képes ezt játszani.
Nektek is vannak ilyen dilis közös dolgaitok? Amikor csak ketten vagytok és önfeledten játszotok vagy csak léteztek a gyerekkel? Ha van kedvetek, osszátok meg velünk!
0 comments:
Megjegyzés küldése