Március végi nap volt, amikor fenekestül felfordult kicsiny kis életünk. Szokásos napi rutinunk zajlott, amikor jött a telefon, hogy megkaptuk álmaink lakását. Ott álltunk kis lakásunkban az oviba frissen beíratott másfél évessel, egy új lakás ígéretével és anya egyre őszülő fejével.
A hirtelen sokkot az öröm váltotta fel. Igen, anya már megint ugrált örömében, a gyerek meg vele nevetett. Aztán megint a sokk. Mert amikor belegondoltunk, mennyi mindent kell elintézni hozzá, megszervezni, akkor kezdtünk igazán megijedni. Én híven önmagamhoz el is kezdtem egy listát gyorsan, hogy hova kell jelezni majd a lakcím változást, mi a hivatalos menete Ausztriában annak, ha költözik az ember, és a legjobb, hogyan fogjuk mi ezt egy 20 hónapos matrica babával kivitelezni.
Elkezdtünk szervezkedni, jelezni, ahova kell a változást. Szerencse, hogy a Covid miatt sok helyen lehetőség volt online átírásokra, így rengeteg utat és várakozást megspóroltunk. Közben aláírtuk a lakás szerződését, elkezdtünk festőt keresni, konyhát csináltatni. Ugyanis a lakást üresen, de tényleg nagyon üresen kaptuk meg. Ezek mind nagyon sokáig tartanak, főleg a konyha. Találtunk egy szuper szakembert, aki rengeteg mindent megcsinált nekünk a festésen túl is, és végül konyha is lett időben, de nem mondom azt, hogy egyszerű volt mindent úgy lebonyolítani, megvenni, hogy a férjem dolgozott a kis matrica pedig velem volt. De megoldottuk.
A költözés szervezése közben pedig ott volt az ovi kérdése is. Mert hiszen beírattuk, ugyanakkor tisztában voltunk vele, hogy túl messze lesz az új lakás az ovitól. Tehát keresni kell egy újat. De a jelentkezési idő, mint korábban már írtam előző év végén volt. Felhívtuk tehát az Ma10-et, megkérdezni, mi ilyenkor a teendő. Kaptunk is egy szép, hosszú választ, miszerint új jelentkezést kell benyújtani, hivatkozni a lakcím változásra, de előtte át is kell az új helyre jelentkezni, mert csak akkor tudják elfogadni. De a régiről még nem jelentkezhettünk ki, mert még igazából ott laktunk. Így köztes megoldásként az új lett a főlakcím, a régi a mellék lakcím. Így jelentkeztünk az oviba. Aztán vártunk. Heteket. Mert ám nem kapkodják el a dolgokat itt sem.
Már az új lakásban laktunk néhány napja, amikor próbáltunk érdeklődni, hogy mi újság az ovival, de csak annyit mondtak, majd visszahívnak, de eltarthat egy hétig is, mire utána néznek az ügyünknek, még meg is dorgáltak, hogy elég későn jelentkeztünk az oviba. Így megint vártunk. Nagy nehezen, újabb telefonálgatás után kaptunk egy kurta emailt, hogy bocsi, de nincs már hely ott, ahova szeretnéd a gyerekedet beíratni. Hogyan tovább? Vigyük le minden nap, utazzunk vele majdnem másfél órát? Maradjak itthon vele még egy évet, úgy, hogy nem kapok semmit? Végül úgy döntöttem, hogy telefonálok és kérdezek. Nem hagytam lerázni magam. Azt a tanácsot kaptuk, hogy egyszerűen írjunk egy emailt, amiben megkérdezzük, hogy van-e még valahol egyáltalán hely. Megírtuk, és megint vártunk. Vártunk, és gondolkodtunk, hogy lesz-e hely, ha igen, hol, ha mégsem, akkor mit csinálunk? Született A, B, C, D variáció. Szerencsére nem kellett heteket várni már, de az a néhány nap is gyarapította rendesen az ősz hajszálaimat. Végül kaptunk egy hívást, nem messze tőlünk van egy hely. Hívtuk az ovit, futás megnézni. Épp főzni készültem, hagyma a pulton hagyva, minden szanaszét. Megnéztük, tetszett, így gyorsan vissza is jeleztünk, hogy elfogadjuk a helyet. Utazni kell, de csak 20 percet, ami sokkal barátibb, mint a másfél óra. Újra indult a procedúra, a papírok beszerzése a beiratkozáshoz. De szerencsére minden jól alakult, beiratkoztunk. A kisember pedig szeptember 6-án megteszi első lépéseit az oviban. Erről a kalandról egy új sorozatban fogok mesélni.
0 comments:
Megjegyzés küldése