Az, amitől tartottam, és amit oly sokszor hallottam már másoktól, hétfőn nálunk is bekövetkezett. De amiről olyan könnyű kívülállóként véleményt mondani, abban legalább olyan nehéz állást foglalni, ha benne vagyunk. Ez pedig a sír a fiam, mégis azt tanácsolja az óvónő, hogy menj ki.
Pénteken úgy zártuk a hetet, hogy egészen sokáig hagytam a csoportban, és kis pityergés ugyan volt, de sikerült megvigasztalni. Bár engem meglátva újra sírva fakadt. Ezen a sikeren felbuzdulva úgy gondoltuk, hétfőn is kimegyek. Amikor mondtam a fiamnak, hogy kimegyek, ő már jelezte, hogy ezt nem szeretné, bújt hozzám, mondogatta, hogy anya nem megy ki. Az óvónő azt mondta, menjek mégis, majd megvigasztalják. Gondoltam rá, hogy a fiamat ismerve mégse megyek ki, de aztán arra gondoltam, ő a szakember, biztos nem egy gyereket segített már át a beszoktatás fázisán, biztosan tudja, mit beszél. Kimentem. És most már tudom, hogy hatalmasat hibáztam. Mert a folyosón, a szomszéd helyiségben azt hallgattam majdnem tíz percig, hogy szó szerint bömböl a fiam. Nem kis hüppögés. Az a szívszaggató elkeseredett sírás. Nem tudták megbékíteni sehogy sem. Ebben szerintem közre játszhatott az is, hogy nem alakult ki akkora bizalma még az óvónők felé, másrészt a nyelv is. Hiszen hogyan is tudna neki bárki bármit elmagyarázni, ha a fiam a németből egyetlen árva szót sem ért. És amúgy is, ő úgy látta, hogy anya ott hagyta. És ezt nem kellett volna. Soha nem hagytam magára, pláne nem hagytam sírni. Mindig is úgy gondoltam, hogy attól, hogy kicsi, még el tudja dönteni, mi a jó neki, és neki ott, akkor ez nem volt jó. Nagyon nem.
Alig vártam, hogy jöjjön az óvónő, hogy mehetek érte. Mint egy vadló a karámban, úgy éreztem magam a folyosón fel-alá járkálva, ahogy hallottam a zokogását. A kis drága már az ajtót próbálta kulccsal kinyitni, amint meglátott, és kiengedték, ott az ajtóban borultam térdre, és öleltem olyan szorosan magamhoz, ahogy csak tudtam. Ő pedig zokogott, a nyakamba borulva.
Ennek a "próbálkozásnak" az lett az eredménye, hogy másnap, és harmadnap sírva tudtam bevinni a csoportba. Ott állt az ajtóban, és sírva mutogatott a kijárat felé, hogy arra menjünk. Négy napba telt valamelyest kijavítani ezt a hatalmas hibát, és nem áll szándékomban megismételni. Pénteken jutottunk el arra a szintre, hogy nem bújt hozzám sírásra görbülő szájjal, amikor az egyik óvónéni mellénk telepedett, vagy, hogy 2 méterre el mert tőlem távolodni, és felfedezni egy játékot, illetve először mondta, hogy nem akar még menni.
Hatalmas visszalépés volt az a hétfői nap.
0 comments:
Megjegyzés küldése